Záróra.

Csoki fagyi, Waldorf iskola, záróra
Szeretem a csoki fagyit. Sokan szeretjük. Persze vannak, akik a vaníliára, mások a puncsra vagy más fajtákra gerjednek inkább. A fagyi nem csupán egy gasztro élvezet, de komoly értéke a hazai fogyasztási kultúránknak.
Gyermekkorom jeges vizes fagyijait váltották a különféle főzött, kevert, gőzölt stb. technológiák, eljutottunk odáig, hogy ma már több tucat hazai, házi készítésű s több tucat külföldről hozott recept alapján készült ínyencség kapható a cukrászdáinkban.
Az állam helyben a vállalkozókra bízza a döntést, akik a fogyasztók ízlésében bíznak s szokásaikra támaszkodnak. A központi szabályozás szigorú, de csak annyiban avatkozik be, hogy pl. tiltja mérgező anyagok használatát, előírja s ellenőrzi a steril gyártási környezetet.
Hasonló lehetne a helyzet az iskolába járással is. Számtalan hazai fejlesztésű s külföldről hozott „iskola”, módszertan, gyakorlatba ültethető elmélettár áll rendelkezésünkre az „osztály vigyázztól” a „briefcoaching-ig”, a „reggeli misézéstől” a „preziig”. Igaz, többnyire szűk körben, alapítványi vagy magánkezdeményezések formájában, de szerencsés helyzetben lévő szülők, pedagógusok, diákok több lehetőség közül is válogathatnak. Waldorf iskola, Zsolnai program, Montessori, Freinet, Rogers, Karácsony, Németh László s sorolhatnám, mind-mind komoly értékei a magyar iskolarendszernek.
Hülyének nézném azt a kormányt, amelyik egy tollvonással megszüntetné Magyarországon a csoki fagyi készítését és árusítását. Abba pedig nem is gondolnék bele, ha a csoki fagyi helyett, mondjuk csak és kizárólag az eperfagyi fogyasztását tenné kötelezővé országszerte Szobtól Kelebiáig, Letenyétől Nyíregyházáig.
Elképedtem, amikor a kormány 2011-ben egy, azaz egyetlen értékrend kiemelésével, annak kötelező tételével a többi rovására, elindított egy egységes pedagógiai kultúrát, amit 8 év után a mostani friss intézkedéseivel, a többi értékrend kiiktatásának szándékával kíván teljessé tenni, befejezetté nyilvánítani.
Úgy tudtam, az értékválasztás magánügy. Melyik fagyit kedvelem, mit rendelek a cukrászdában, hova íratom a gyermekemet iskolába, felelős szülőként vagy pedagógusként, milyen módszereket alkalmazunk a gyermekeink fejlődése érdekében csak és kizárólag a saját döntésünk függvénye.
Véleményem szerint, a jelenlegi kormány (de a korábbiak is!), kezdetektől fatális tévedésben voltak/vannak, amikor a mindig is rossz vért szülő politikai színezetű revans hadjáratokban, a többi, a „másik” értékrend zsigeri elutasítását mantrázó totálisan beszűkült tudatállapotban hozott döntéseik közepette keresik a kiutat az oktatási rendszerünk útvesztőiből.
Ahelyett, hogy azon dolgoznánk közösen, hogyan lehetne ezt a sokszínűséget megőrizve minden diákhoz, minden szülőhöz, minden intézményhez eljuttatni s szabad választás alapján széles körben gyakorlattá tenni értékeinket.
Mondjuk az intézmények, a pedagógusok számára javasolt, de nem kötelezően előírt tartalmi kereteket kidolgozva (vagy igénybe veszik, vagy nem, vagy csak részben). S bízva a helyi döntésekben, szigorú kimeneti s bemeneti követelményekkel szabályozva a rendszer működését. Miközben minden erőnket arra összpontosítanánk, hogy, ahol segítségre van szükség, ott hogyan, milyen formákban zárkóztathatnánk fel a lemaradásban lévő intézményeinket.
Annak idején, a hetvenes évek végétől az 1992-es önkéntes „felmondásomig” mi is hosszú éveket áldoztunk néhány kollégámmal lehetséges megoldások keresésére s kidolgozására.
Két, ránk olvasott hiba miatt, értékelhető eredmények nélkül.
Először is, a rendszerváltás után nem álltunk szóba politikusokkal, mondván az oktatás helyes pályára állításához sok-sok munkára, szakmák közötti összefogásra, időt nem kímélő szakmai vitákra majd konszenzusokra lesz szükségünk, de politikusokra semmiképpen sem. Max. az elfogadás utáni végrehajtáskor, de akkor is csak módjával, mindig a körmükre nézve.
Másodszor, visszautasítottuk a neveléstudomány akkori, mostani protokollját (az előrejutás, a karrier építés fokozatait), s a kötelezően előírt tudományos terminológia használatát (a józan gondolkodás hiányának elfedésére kiválóan alkalmas ködbe vesző, idegen szavakkal zsúfolt, „tudományos igényű” dolgozatok publikálását). A terminológia, értékelésünk szerint, semmit sem old meg, elfedi az „interdiszciplinaritás” fontosságát, ami viszont számunkra alapvetés volt (tudományok, szakmaterületek közötti átjárhatóság, különféle szakmaterületek képviselőinek közös gondolkodása, eszmecseréje ugyanarról a problémáról. A párbeszéd csak akkor hatékony, ha egy közös nyelven beszélnek, s nem ki-ki a másik számára kevésbé érthető saját „tudományos” nyelvét használja.).
Segítő szándékkal ismét hozzászólva, másfél évvel ezelőtt blogot nyitva, századszor is elismételve a harminc évvel ezelőtt már elmondott, leírt javaslatainkat, meglepett, nem gondoltam volna, hogy ugyanazzal a panoptikummal (sokan néhányan elhunytak, de a szellemük máig kísért), lefagyott gondolkodással, magatartásformákkal találkozom, mint anno.
Tessék mondani, hova jutottunk a harminc év alatt?
Politikusok vezérletével, s nem csak a Fidesz-KDNP oktatáspolitikusaira gondolok, kormányról, kormányra, revánsról revánsra, lépésről, lépésre tettük tönkre, tettük a földdel egyenlővé a valamikor még verseny-, de mindenképpen fejlődő s átalakításra alkalmas alapokkal rendelkező oktatási rendszerünket. Ebben a folyamatban a politikusokat másoló szakmai civil szervezetek, a politikusokkal szimbiózisban alkotó, óhatatlanul cinkosokká váló szakértő tudósok is asszisztáltak. A pillanatnyi érdekeik szerint. A józanabbul gondolkodó pedagógusok pedig otthagyták a pályát, vagy helyben hagyó magatartással kimenekültek a rendszerből a magániskolákba. Ki előbb, ki később.
Kérem szépen!
Mindenfajta építkezés, pl. oktatási rendszer, vagy akár egy ország, bárhol a világon társasjáték. Ha menet közben úgy gondoljuk, valami nem fér bele, nem építhető be, azt nem hagyjuk beépíteni. Világos?
Ne tessék most azzal jönni, hogy, de hát micsoda dolog, hát ez szörnyű, a kormány elveszi a kutatóhelyeinket, elveszi a még használható iskoláinkat megszünteti a homokozóinkat, kiírtja a józan gondolataink írmagját is.
Igen, felháborító. Valóban ez történik, sokakkal együtt magam is szörnyülködök, lájkolok is ide, oda, kommentelem azt meg ezt. De, kérdezem ismét, mi nem vagyunk felelősek?
A mostani ellenzék oldalán szinte senki nem nyer, ma már azok sem, akik befaroltak, cinkosokká váltak. S már kormányoldalon is erősödnek a hangok, egyre többen érzik, nagy a baj. Gyanakodva, gyűlölködve, változatlanul oda és vissza hülyének nézzük egymást.
Vesztes-vesztes szituáció.
Posztjaink eredménytelenek, semmi visszhangja a netes tevékenységünknek, az én face létem sem több magamutogatásnál.(?)
Mivel eszemben sincs árkot ásni, azt gondolom, ártanék, ha folytatnám.
Lehet, hogy nem volt igazunk, s most is Te vagy a nyerő, csak ki kell várni valamit?
Lesz ellenzéki közös kampánystáb, összefogás? Aztán lesz szakmaiság, meg hawai, dizsi, napfény? Deutsch Tamás meg az EU korrupcióellenes bizottságban majd továbbra is intézkedik? Hurrá!
Legyen, ahogy akarod!
A blogomat már korábban felfüggesztettem. Úgy döntöttem, tovább lépve, az októberi választásokig szüneteltetem profilomon a közéleti tevékenységemet is.
Záróra.
Ha Neked lesz igazad, nevezetesen a választásokat az ellenzéknek meg kell nyerni, a hatalmat mindenáron vissza kell szerezni, s nem azért kell harcolni, hogy kikényszerítsük a felekből a közös hatalomgyakorlás, képviseleti helyett a részvételi demokrácia, az értelmes építkezés lehetőségét, ígérem, gratulálni fogok.

János Kalapács

Kapcsolódó cikkek

EMBERTELEN!

O.L.K.T.

Friss hír: Berlinbe költözik a Soros-alapítvány!

Rubóczki Tamás

Veszélyes a Pál utcai fiúk betétdalát játszani. Betiltanák.

O.L.K.T.