Sólyom László: Pártállam és diktatúra!

„Ha mi kihalunk, akkor lesz vége a szocializmusnak. Már nincs sok hátra, nyugodjanak meg.” Ezek a sajátosan ironikus, ám mégis valamiféle fájdalmas beletörődést tartalmazó mondatok nemrégiben egy Rajk László Kollégiumban tartott előadáson hangzottak el Sólyom Lászlótól, a rendszerváltás utáni legelső Alkotmánybíróság elnökétől, a „láthatatlan alkotmány” krédójának hordozójától, volt köztársasági elnöktől. Az elnök – ne feledjük: a Fidesz 2010-es győzelme után utódja a diplomabotrányába belebukó Schmitt Pál lett, s e tény önmagában is szimbólum – azt mondta: a régi rendszerek mindig hosszan túlélnek. Félretéve azt, hogy utódjának a köztársasági elnöki poszton eszébe jutott volna-e valaha is ilyen mélységű gondolat, érdemes eltépelődni mindezen: Sólyom László tehát önmagát már e túlélő nemzedékhez sorolja. Kora alapján, meglehet, valóban így van. Sólyom nemrégiben lépett be 78. életévébe, tehát a rendszerváltó idők épp abban az életkorban érték, amely sokak szerint a leginkább alkalmas a nagy dolgok véghezvitelére, már ha a korszak épp lehetőséget nyújt ilyenekre. Sólyom Lászlónak és kortársainak ez a lehetőség a rendszerváltó időkkel megadatott. A kormány most az események harmincéves jubileumára készül, de a régiek, a rendszerváltók közül talán csak Kónya Imre dolgozik az eseménysorozatot előkészítő bizottságban: a többiek vagy meghaltak már, vagy e mostani kormány által a tűrt vagy tiltott kategóriába tartozónak minősíttettek.

Sólyom László az előbbiek közé tartozik. Az utóbbi években, ha egyénisége és karaktere ezt megengedhetővé teszi számára, fontos, de leginkább szimbolikus ügyekben olykor meg is szólal, résztvevője a többnyire konzervatív gondolkodókat tömörítő, Eötvös Józsefről elnevezett csoportnak, egyebekben pedig, amennyire aktív volt közéleti szereplőként, mind alkotmánybírósági, mind köztársasági elnökként – ez, ha úgy tetszik, a tisztségekről vallott szerepfelfogásához tartozott –, annyira súlyos a mostani hallgatása. E csönd nagyon is fölhangosítja a már idézett mondatait, amelyek lényegében egy rendszerváltó generáció kudarcáról szólnak. E kudarcot a szintén rendszerváltó Gyurgyák János konzervatív történész ekként fogalmazta meg: „Önkritikusan el kell mondani, hogy amikor mi még a nyolcvanas évek végén (s később is, a kilencvenes évek elején) illúziók rabjai voltunk, légvárakat építettünk és délibábokat kergettünk. (…) Egy szó, mint száz, ma már aligha lehet kétséges, hogy ezt a kivételes, talán soha vissza nem térő alkalmat is sikerült elpuskáznunk, s csupán a felelősséget oszthatjuk szét elit és közvélemény, politikai elit és értelmiség, népiek és urbánusok, valamint liberálisok, szocialisták, konzervatívok és a honi talajon bőven termő szélsőségesek között.”

Sólyom László, Gyurgyák János és a hasonló nagyok e magukra rótt felelősség terhét cipelik, holott a szocializmus alvadt struktúráinak föltépése érdekében ők és hozzájuk méltó kortársaik – épp a Kádár-rendszerben szocializálódók – tették talán a legtöbbet. Munkájuk alapja lehetett volna a struktúrák újragondolásának, élhetővé, otthonossá tételének, de végül nem bizonyult elég stabilnak; a világ legabszurdabb – bár a történelemből már jól ismert – fordulatával, éppen a mellettük küzdő, de akkor még csak a húszas éveiket taposó rendszerváltók rombolták le, akik 2010-re, az ő nagy időszakukra épp abba a korba léptek, mint amennyi idős Sólyom László volt a rendszerváltás idején. Ha 2010-et, a Fidesz kétharmados győzelmét, a fülkeforradalmat szintén afféle rendszerváltásként értelmezzük – s utólag visszatekintve érdemes e kategóriában gondolkodni –, akkor, ha úgy tetszik, a rendszerváltás valóban generációs kérdés. De talán nem feltétlenül, mint ahogy az sem feltétlenül tényszerű megközelítés, hogy a szocializmus a sólyomi generációval együtt múlik el.

Sólyom László magányánál tán nincs is nagyobb magány: tanítványai, akikben ő maga a jövőt, munkájának kiteljesítőit látta, a szeme előtt tagadták meg, majd tiporták el életművét, s ez a folyamat az új alkotmánnyal, vagyis az Alaptörvénnyel csúcsosodott ki.

Maga a kétezres évek elején így nyilatkozott: „Konszenzus a demokráciában egy dologhoz kell: az alkotmányhoz. Azt valóban az alapértékekben és a politikai berendezkedésben való közmegegyezés élteti és legitimálja. Egy alkotmányt, főleg ha sokáig él, időnként módosítani kell. Új alkotmányra azonban csak olyankor van szükség, ha az alkotmány identitását kell megváltoztatni. Ekkor az alkotmány újnak minősül, még ha formailag csupán módosították is. (…) Nálunk kampányszerű felbuzdulásként jön elő a téma. 1994 és 1998 között például rengeteg pénzt áldoztak az új alkotmány előkészítésére: több száz tanulmányt írattak. Végül semmi nem lett az alkotmányból, és az elmélet számára is alig maradt tanulság. (…) Minden ilyesfajta akció a politika nyilvánvaló pótcselekvése.”

Ehhez képest a magyar Országgyűlés fideszes többsége, miután Orbán Viktor nem jelölte újra a köztársasági elnöki posztra Sólyom Lászlót, mindenféle egyeztetés nélkül fogadta el az új Alaptörvényt, amely gyökeresen szakított a korábbi alkotmánnyal, épp azzal, amely a Sólyom László által vezetett testület munkája nyomán lett valós tartalommal bíró dokumentummá. Ez igaz még akkor is, ha maga utóbb elismerte, hogy három, a rendszerváltást alapjaiban érintő témakörben – ezek: az eltulajdonított javak visszaadása, a kommunizmusban vétséget elkövető személyek felelősségre vonása, illetve az ügynökakták nyilvánosságra hozatala – nem tudtak dűlőre jutni, mivel ezekre az ügyekre szerinte „nem létezik objektív, megfelelő megoldás”. (Ezekkel azóta sem tudott senki semmit kezdeni.) Ugyanakkor a Sólyom László vezette testület olyan alkotmányértelmezést adott, amelyről világszerte megállapították, hogy ennél jogállamibb alkotmánya nehezen lehetne egy országnak, vagy szebb kifejezéssel, mindenben megfelelt „a közös európai alkotmányos hagyománynak”. Mindez nem feltétlenül az alkotmány szövegéből következett, hanem annak szellemiségéből, amit valójában a Sólyom vezette testület bontott ki a maga valójában, lépésről lépésre. Épp e „láthatatlan alkotmányozásra” utalt nem is leplezett dühvel Kövér László házelnök, aki a Sólyom szellemiségét továbbvivő Stumpf Istvánra – nem mellesleg egy másik rendszerváltóra – rontott rá ekként a Heti Válaszban 2012-ben:

„Ki is a demokrata? Én, aki szerint a nép szabad döntésén múlik az ország iránya, aztán négy év múlva lehet korrigálni, vagy az, aki a nép iránti bizalmatlanságában egy szűk grémiumtól várja, hogy a csillagok állásából, belekből és madárcsontokból olvassa ki, hogy alkotmányosságisten mit üzen a földi halandóknak?”

Ez a markáns, profán bírálat azért is szembetűnő, mert Kövér a múlt héten, a bírói függetlenség napján rendezett ünnepi konferencián ekképp fogalmazott: „Az állam alkotta törvényeknek nemcsak normatív tartalma, hanem értéktartalma is van (sic!), amelytől sem a jogalkotó, sem a jogalkalmazó nem vonatkoztathat el. Semmiféle előttünk álló modernizáció, digitalizáció vagy mesterséges intelligencia nem fogja mentesíteni sem a jogalkotói, sem a jogalkalmazói munkát az értékítéleti követelményektől, amelyek legvégső soron mindig az emberi lelkiismeretben gyökereznek.” Meglehet, a hét évvel ezelőtti Kövér László ezeket a mondatokat még a csillagok állásának, belekből és madárcsontokból való olvasásnak minősítette volna.

Sólyom a 2012–13-as években újra aktívvá vált, számos, a demokrácia vívmányait, az alkotmányosságot féltő megszólalása volt, s ezeket ki így, ki úgy – nyilvánvalóan politikai pártállásától függően – próbálta értelmezni. Viszont folyton visszakanyarodott élete művéhez, az alkotmányhoz, illetve az azt követő új Alaptörvényhez: „Alkotmányozási kényszer nem volt. A kormánypártok mesterséges ellenségképpel próbálták ezt pótolni; azzal, hogy a ’89-es alkotmányt az elmúlt húsz év politikai sikertelenségeiért bűnbakká tették. Valami újat akartak adni, s feltehetőleg azt a katarzisélményt is pótolni szerették volna, amit 1989–90-ből oly sokan hiányoltak. Ilyen élményt azonban ez az alkotmányozási eljárás eleve nem adhatott” – nyilatkozta 2013-ban a Jogászvilág című internetes lapnak, ahol rendkívül éles kritikával illette úgy a törvényhozást, ahogy alkotmánybíró utódjait is:

2014 után a megszólalások egyre ritkábbakká váltak. A csönd egy nagy képességű és nagyra hivatott ember rezignáltságát jelezte, egyfajta beletörődést, ami végül – a generáció és a szocializmus kihalására vonatkozó utalással – keserű iróniával, a felelősség teljes föl- és átvállalásával telítődött. Az elnök ugyanakkor annyiban mindenképp téved, hogy a „régi rendszer” e generáció bukásával véget érne.

Orbán Viktor például a múlt héten Kazahsztánban tette tiszteletét, és találkozott Kaszim-Zsomart Tokajev elnökkel. Ő márciusban vette át a hatalmat a harminc év után visszavonuló Nurszultan Nazarbajevtől. Róla aztán rögvest el is nevezték a fővárost. Ezen a klasszikus demokráciának semmiképp nem nevezhető helyszínen mondta Orbán Viktor azt, hogy „hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a demokrácia nemcsak azt jelenti, hogy az emberek részt tudnak venni a választáson, és megadatik a lehetőség, hogy bevonódjanak a közös ügyek megvitatásába. A demokrácia a régi görög felfogás szerint kormányzati formát is jelent, vagyis a véleményszabadságnak meg a részvételnek végül is egy hatékony és stabil kormányzásban kell testet öltenie.” Példaként említette Kazahsztánt, mint a hatékony és stabil kormányzás mintáját – a kormánypárt úgy 90 százalékkal szokta hozni a kötelezőt –, hozzátéve: ma a legsikeresebb országok egyben a legstabilabb politikai rendszerű országok. Vagyis a véleményszabadság és a választási részvétel célja a hatékony és stabil kormányzás, illetve a stabil politikai rendszer, amely – értelemszerűen – a Fidesz által uralt NER. Ugyanezen a napon a már idézett Kövér László a bírói függetlenség (!) napján arról beszélt, hogy a bíró nem lehet független az államtól, annak nem külső tartozéka.

„A bírói hatalom maga az államhatalom egyik megnyilvánulása, amelynek sorsában mindig osztozik. Nem is a végrehajtó hatalom ellensúlya, vagy a törvényhozás vélt vagy valós hibáinak korrektora; sem nem az erősek korlátozója vagy a gyengék gyámolítója – hanem az írott jog adta keretek között az igazság letéteményese. Függetlensége nem abszolút és nem öncélú” – mondta a házelnök, szerényen elhallgatva, hogy a Fidesz a választási törvény egyoldalú átírásának köszönhetően elnyert kétharmad birtokában – kis időre még annak hiányában is – a kénye-kedve alapján írta át a korábbi, több-kevesebb konszenzuson alapuló jogrendszert, méghozzá önnönmaga „értéktartalma” szerint. Kövér László ezt a folyamatot úgy fordította le magának, hogy „a mi nemzedékünkkel (…) a Történelem Ura különösen kegyes volt: megadta számunkra a lehetőséget és a felelősséget, hogy 1990-ben nemcsak a kommunizmust, de 2010-ben a posztkommunizmust is lezárhassuk Magyarországon”.

E két beszéd – Orbán Viktoré Kazahsztánban és Kövér Lászlóé a magyar parlamentben – arra világít rá, hogy

a hatalmon lévő Fidesz az állammal méri magát, így a maga elvárásait az államéval azonosítja, vagyis önmagára már nem kormánypártként, hanem állampártként tekint,
s ha figyelembe vesszük Kövér László bíráknak címzett intelmeit, akkor nyilvánvalóan a pártállam újjáépítésén fáradozik. Sólyom László szerint a régi rendszerek mindig hosszan tovább élnek, ami meglehet, így van, de az is ugyanígy megállapítható, hogy eszük ágában sincs kihalni.

Kapcsolódó cikkek

Mindent megteszek, hogy a Fideszt kizárják a Néppártból!

H Miklós

A sötét valóság Magyarországon

H Miklós

DK: A Fidesz kivérezteti az MTA-t!

Rubóczki Tamás