„Nyolc órája várok, doktor úr, kérem!”

Ottfelejtett nénik, hordágyról lezuhanó ittas monstrumok, emberfeletti és kilátástalan küzdelem

0

Egy este a János kórház traumatológiáján.

Kamionnal ütköztünk – mondja valaki a sarokban. Felkapom a fejem, hogy megnézzem, ki az, de a tumultusban nem látom a hang gazdáját. Nem először járok a János kórház ortopédiájának épületében, de ilyen tömeggel még nem volt dolgom. Most sem önszántamból jöttem. Egy rosszul fölszerelt falióra az oka, ami élével zuhant a fejemre, és mivel nem csak a púp, az egész fejem sajog, az orvosi ügyeleten azt tanácsolták, nézessem meg a baleseti sebészeten, nem történt-e nagyobb baj odabent.

A váróban vagy hetven-nyolcvan ember tolong, hat vagy hét beteg fekszik hordágyon a terem közepén, az ajtók folyamatosan csapódnak, orvosok és a szakasszisztencia fut ki-be rajtuk, az ember csak kapkodja a fejét. Pedig hóhelyzet nincs, jég is alig, eső egy csepp sem esett ma, úgy tűnik, ez egy teljesen átlagos nap.

A betegirányító pult felé veszem az irányt, ahol épp ebben a percben kapcsolódik le a villany. A néni teljes civilben, kalap, kabát, távozik. – Minden jót! – mondja elmenőben, én meg ott állok a tajkártyámmal, tétován. Vasárnap este van, hét óra.

Elkapok futtában egy orvost, és MZ/X-i modorban, félszavakkal magyarázom, miért jöttem, mire azt feleli, rengetegen vannak, csak akkor maradjak, ha nagyon fáj, ha nem tudok ráállni vagy ha dől belőle a vér…

Jaj de jó dolog magyarnak lenni az Orbán-rezsim idején!

 

Forrás magyarhang.org