Magyarország és Európa veszélyben! Biztos hogy kell nekünk Paks 2? Vihart kavart a Csernobil-film

Az HBO amerikai tévécsatornán a közelmúltban vetítették a „Csernobil” című, méltán nagy visszhangot kiváltott minisorozatot. Benne Craig Mazin forgatókönyvíró-producer és Johan Renck rendező egyéni sorsokon keresztül bontja ki azokat az eseményeket, amelyek az 1986. április 26-án, a Pripjaty és Csernobil városok között épült atomerőműben bekövetkezett katasztrófához kapcsolódtak.

Hiteles, de nem dokumentumfilm

Az egyik reaktorban egy szabálytalanul végrehajtott kísérlet miatti robbanás ezrek, talán tízezrek gyorsabb vagy lassúbb halálához vezetett. Elsősorban a mai Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország területén gyökeresen felforgatta százezrek életét, és a következmények kihatottak az Európa más részein élőkre is. A történet dramatizált változatának befogadása különösebb magyarázat nélkül is lehetséges, jóllehet egyes helyeken elmosódik a határ a valóság és a filmben láthatók, hallhatók között. Például, amíg nem néztem utána, magam is azt hittem, hogy a főszereplő Valerij Legaszov professzor segítője, a szintén atomfizikus Ulana Homjuk létező személy volt. Valójában az igazság kiderítésében és nyilvánosságra hozatalában a professzort támogató kutatókat jelenítették meg a fiktív női alakban a filmkészítők. Tehát vigyázat, a mi magyarországi felfogásunk szerint, merthogy nem minden oroszországi gondolja így, hiteles ugyan az alkotás, de nem dokumentumfilm!

Előítéletes magyar narratívák a szovjethatalomról

A cselekmény, vagyis a hétköznapi emberek sorsa, illetve a döntéshozók világa mögött – vagy ha úgy tetszik, fölött – bepillanthatunk a szovjetrendszer hatalmi gépezetébe. Az amerikai alkotók meglepően visszafogottak, amikor ezt a témát érintik, ám a mai Magyarországon a megszokott séma jegyében zajlik az értékelés. Például Bogár Bence a népi internetes „A Kritikairoda” blogban azt írja: „Egyszerűen elképesztő azt látni, hogy a sok hazugságot úgy űzték anno a Szovjetunióban, mint mások a sportot”. De a 444.hu-ban az ismert publicista, Uj Péter részben szintén „a kommunista rendszer végtelen romlottságára, ostobaságára, kegyetlenségére” hegyezi ki ismertetőjét.

Talán nem véletlen, hogy ehhez képest egy mondatot sem szentel az újságíró annak, hogy Mihail Gorbacsov pártfőtitkárral mintha kesztyűs kézzel bántak volna a film készítői. Mentségére, az általam olvasott más magyarországi kritikák szintén szó nélkül hagyják, hogy a „Csernobil” alkotói direkt módon nem marasztalták el a szovjet állam utolsó vezetőjét. Ugyanakkor kissé mélyebben megvizsgálva a dolgot, az derül ki, hogy az 1980-as évek végén, az 1990-esek elején, a Nyugaton agyonmagasztalt, még egy Magyarországról elterjedt popdalban is megénekelt Gorbacsovot meglehetősen negatív színben jeleníti meg a sorozat.

Egyébként okkal, hiszen amikor bedőlt az amerikai ígéreteknek, s a Szovjetunió 290 milliós lakosságát felelőtlenül a sorsára hagyta, a kisemberre évtizednyi szenvedést zúdított anélkül, hogy az átmenetre való felkészítés igénye egyáltalán felvetődött volna. Ebben az értelemben tekintik őt az oroszok – az egykori szovjet birodalom más népei nem feltétlenül – olyan árulónak, aki a szónoki emelvényekről az utolsó pillanatig a régi klisékkel kábította őket, de maga már egy egészen más világban gondolkodott. Kétségtelenül nem abban, ami végül bekövetkezett, s ami őt is legyűrte, de ettől még tény, hogy cserben hagyta az emberek sokaságát.

Az átlagos néző talán nem veszi észre, de az elemzőnek illene fölfejtenie, hogy a csernobili katasztrófa tükrében Gorbacsovot olyannak mutatják meg az alkotók, amilyen valójában lehetett. Karrierista apparátcsiknak, aki vele született intelligenciája, tanulásvágya mellett alapvetően két oknak köszönhette felemelkedését. Az egyik, hogy korábban annak a vidéknek, a Sztavropoli körzetnek az első embere volt, ahol a kommunista párt elitje rendszeresen megfordult gyógyvizes kúrán. Itt volt módja, hogy kényelmi szolgálatokat tegyen nekik, s ezzel (is) elősegítette a ranglétrán való emelkedését. A másik, hogy 1985-ös hatalomra kerülése előtt gyors egymás után hunytak el a Szovjetunió vezetői. Leonyid Brezsnyev 1982-es halálát követően Jurij Andropov, egyébként Gorbacsov mentora és földije, majd Konsztantyin Csernyenko lett az állampárt első embere. Három éven belül három temetés. Ebben a helyzetben mindenki stabilitást akart, így esett a választás a feljövőben lévő pártelit viszonylag fiatal, ám készséges és kétségtelenül tehetségesnek látszó tagjára.

A filmbeli Gorbacsovról az derül ki: hagyta, hogy őt magát is elzárja a közvetlen környezete az információktól, s aki azt követően sem vette kezébe az események irányítását, mikor végre tudomására jutott a katasztrófa, s amikor már közölték vele, hogy ténylegesen százmilliónyi ember élete és halála a tét. Első megközelítésre észre sem veszi az ember, hogy ennek a Gorbacsovnak a nép iránti közönye mennyire hasonlít ahhoz, amit a szovjet állam élén állóknak mindig is tulajdonított a nyugati világ. Jórészt persze hamisan, az adott viszonyokból kiragadva. Döntéseket szinte nem is hoz, csupán gesztusokkal jelzi: ráhagyja a cselekvést a javaslattévőkre, anélkül, hogy dokumentálható lenne, mi is az ő tényleges álláspontja. Ám a rettenetes fejlemények és képek által kiváltott érzelmek sodrásában, a közönség számára elsikkad, hogy a szürkére festett, visszahúzódó, távolságtartó, az eseményeket inkább csak követő, semmint befolyásolni akaró, szinte egész életében az állampárt különböző posztjain dolgozó vezető maga is forrása annak a gondolkodásmódnak, mely szerint az emberre csupán biorobotként tekint az állam.

Ez persze, igaz is, meg nem is. Ráadásul, amiként Krausz Tamás írja egy egyelőre kéziratban lévő, a homo sovieticusról, azaz a „szovjet ember”-ről szóló tanulmányában: «Gyakran hagyjuk figyelmen kívül, hogy a nagy gyarmatosító birodalmak és az Egyesült Államok is vérben-erőszakban született, csak hamarabb. Tehát a „brit ember”, a „német ember”, az „amerikai ember” is a nyers erőszakban és erőszak által született.» Mindenesetre a fent említett magyar újságíró Uj Péter ezt a szempontot figyelmen kívül hagyja, bár maga vallja meg, hogy nem járt soha a Szovjetunióban. Ennek ellenére úgy véli, az ottani  tapasztalat hiányát pótolja, hogy húsz évig élt Magyarországon, „egy szovjet mintára kreált rendszerben, sőt, az utolsó két komenista évben még sikerült behúznom egy kellemes sorkatonaságot, az pedig a szovjetséghez talán a legközelebbi élmény”. Ám kénytelen vagyok azt mondani erre: az akkori magyar világ, a magyar katonaélet körülményei, amelyekről sorkatonaként nem egyszer szerezhettem tapasztalatot például közös hadgyakorlatokon, olyan messze voltak a Szovjetunióbelitől, mint Makó Jeruzsálemtől.

A Szovjetunióban többször jártam nyelvtanfolyamon, illetve egy-két hónapos kiküldetéseken dolgoztam. Aktív életem több mint fele a Kádár-rendszerben telt. Ezek alapján állítom: a szovjet és a magyar valóság nagyon eltérő volt. Ráadásul egyiknek sem volt köze semmiféle marxi értelemben vett kommunizmushoz, bárhogy erőltetik a megbélyegzőnek szánt kifejezést az emlékezetpolitikusok, a cserkészcsapat-vezetők vagy a nyegle publicisták. Igaz, azonos ideológiára – leginkább a fokozatosan oldódó sztálini elgondolásokra – akarták hangolni a szovjet blokk országait, de ez eltérő mértékben, sőt formában valósult meg. Egyszerűen azért, mert különbözött egymástól Európa közép-keleti, illetve keleti részében a gazdasági–történeti–kulturális talapzat. Márpedig a másféle talapzatokon más-más hatásfokú még az azonosnak gondolt intézményrendszer is, s ami ennél sokkal több, történetileg eltérő néplélek alakul ki – értsünk ez alatt bármit –, beleértve ebbe a mindenkori uralkodó osztályok tagjainak felfogását is. *

Többek között ennek figyelmen kívül hagyására vezetem vissza, hogy a „Csernobil” vetítését követően a magyarországi újságírók és bloggerek többsége kimondva kimondatlanul arra építette a filmsorozattal kapcsolatos véleményét, hogy ez a helyzet csak a Szovjetunióban jöhetett létre. Többen azt sugallták: ilyen szituációk csupán a világnak ezen az úgymond nem demokratikus részén keletkezhettek, és keletkezhetnek, beleértve a jelenlegi Putyini Oroszországot is. Kényelmes ez a nyugati felsőbbrendűségre építő narratíva, csakhogy hazugság. Szakértők szerint a véletlenen múlott, hogy 1979-ben, az USA-ban, a Three Mile Island Nukleáris Erőműben nem következett be a csernobilinál nagyobb atomerőmű-katasztrófa. 2011-ben, Japánban, a Fukusima Daiicsi Atomerőműben, a közvetlenül húszezer áldozatot követelő, és a Csendes-óceánt a kanadai partokig elszennyező balesetet egyértelműen az emberi felelőtlenségre vezette vissza a vizsgálóbizottság. Tehát óvatosan az előítéletekkel!

Forrás és az eredeti cikk és folytatás:

BEKIÁLTÁS

Kapcsolódó cikkek

Ez a rendszer a tetejétől a talpáig bűzlik | Sötét parkolási ügyek Budapesten | Teljes film

O.L.K.T.

Orbán: illegitim erőcsoportok befolyásolják az európai-arab kapcsolatokat

O.L.K.T.

Hová lett mára az udvariasság?

O.L.K.T.