Kéri László kemény szavai

0

Néha meglepő, hogy egy érdektelennek és eseménytelennek ígérkező hónap során is mennyi minden tud történni, és csak a krónikás érzékén múlik, hogy a sok-sok eseményből jól válassza ki a valóban jelentőseket.

Ellenzéki oldalon – érthető módon – a legnagyobb figyelmet a működni kezdő önkormányzatok tevékenysége váltotta ki. Negyed évvel a választások után, lassan átbillennek az arányok a megörökölt állapotok miatti meglepetések, elszörnyedések és hihetetlennek tűnő pazarlások megismerésétől, az érdemi változtatások irányába.

Ahány város, ahány kerület, annyiféle gond, de az az igyekezet mindenképpen közösnek tűnik, hogy a korábbiakhoz képest, sokkal, de sokkal gyakrabban forduljanak a lakosságot a mindennapokban közvetlenül is érintő, folyó ügyek felé, s ez egyfelől csak helyeselhető szándék. Másfelől viszont éppen a konkrétumok kapcsán ütköznek bele elemi erővel az elmúlt évtized során megnyirbált önkormányzati önállóság/pénztelenség/feltételhiányok sűrűjébe, s mintha ez a tény sokkal nagyobb meglepetést okozna számukra, mint amire számítottak. Pillanatnyilag ott tartunk, hogy félő: bele fognak veszni ebbe a mindennapos dzsungelharcba, és az őket megválasztó reménykedők majd nem lesznek képesek kellő erővel érzékelni a változásokat.

Éppen ezért véltem – volna – január egyik legjelentősebb eseményének azt a bejelentést, amit a V21 csoport tett e hó 14-én. Felhívásukban az ellenzéki pártokat és az újonnan megszerzett önkormányzatok vezetőit arra buzdították, hogy minél előbb szerveződjék meg az „Ellenzéki parlament”.

Ez a javaslat több szempontból is indokolt és nagyon is időben érkezett elképzelésnek tűnik. Részben, mert az elmúlt egy-két hónap mindennél világosabban mutatta meg, hogy a megválasztott országgyűlés munkájába már nem lehetséges értelmet lehelni, az minden valószínűség szerint 2022-ig megmarad a kétharmados hatalomgyakorlás propaganda-fórumának. Részben azért is kellene egy új fórum, hogy nyilvánosan is lehessen koordinálni az ország szinte minden sarkában lehetőséghez és felelősséghez jutott ellenzéki vezetők munkáit, nehézségeit és megoldási kísérleteit. De még inkább fontos lenne ez a fórum azért, hogy a 2022-es választások előtt lépésről-lépésre, nyilvános viták közepette formálódhasson ki az ellenzéki kormányképesség, amit csak úgy lehetséges megteremteni, ha a társadalom többsége számára igazán fontos kérdésekben lesz érdemi program. A javaslat meghirdetése óta eltelt két hét, és nem nagyon láttam eddig a meghatározó ellenzéki pártok és politikusok pozitív hozzáállásának jeleit, de az lenne a legjobb, ha e hiányérzet oka e sorok írójának tájékozatlansága volna.

Kormányzati oldalon a szereplők meglehetősen összetett ügyekből összeálló heteken esnek túl, pontosabban mondva – még túl sem estek. Nem tudni még, hogy Orbán Viktor játszmája egykori uniós pártcsaládjával majd miféle eredménnyel zárul. És azt sem, hogy mikor. Annyit talán itthonról is sejteni lehet, hogy legújabb keletű keménykedéseinek, ellenségkereső kampányának talán több lehet a külpolitikai oka, mint a hazai magyarázata. Bár… lehetséges olyan belpolitikai forgatókönyv is, mintha az októberi veszteségek után, a Jobbiktól elpárolgott szavazói bázist azzal próbálnák meg magukhoz láncolni, hogy előveszik egykori ellenfelük valaha volt legszélsőségesebb hangvételét. Épeszű magyarázatot egyébként nagyon nehéz arra találni, hogy most miért éppen a cigányság legelesettebb csoportjaival száll ily’ bátran szembe Orbán, és miért éppen most gondolja a hazai börtönviszonyok tarthatatlan helyzetének jogi következményeit a börtönviseltek kárára megváltoztatni. Annyi fantáziánk természetesen van, hogy belássuk, éppen ezek azok a fajta kampányok, amelyek a társadalom meglehetősen széles tömegeinek tetszését nagyon könnyen kivívhatják úgy, hogy közben nem igényelnek anyagi ráfordítást. Más megközelítéssel, ott arathatnak sikert, ahová az elmúlt évek gazdasági növekedéséből semmi nem jutott.

Mindeközben zajlik a szakpolitikák keretei között, mondjuk így: tárcaszinten is a mindennapos kormányzás, amikor ebben a hónapban is a két legtöbbet emlegetett terület az egészségügy és az oktatás volt. Mint mindig…Az egészségügyben mintha megállt volna az idő, ugyanolyan kormányzati és hasonlóképpen változatlan dolgozói hozzáállásnak lehettünk a tanúi ezúttal is, mint korábban. A kormányfő a januári – sajtótájékoztatónak becézett – propagandafórumán hangzatos és páratlanul nagy béremelés ígéretével próbálja meg itthon tartani azt társadalmi csoportot, amely ilyesmit az elmúlt évtizedek során megszámlálhatatlan alkalommal hallott már, aztán… Aztán mindig közbe jött valami, mert nem annyi lett, nem akkor, amikorra ígérték, és leginkább nem azoknak, akik erre a leginkább rászorulnának. Mindeközben a különféle kórházak tájáról naponta hallani botrányosnál botrányosabb esetekről, elemi feltételhiányokról. Szóval, mintha mi sem történne sok-sok éve már.
Hasonló „jókat” mondhatnánk az oktatás világáról is, annyi kivétellel, hogy e területen egy kézzel foghatóbb kormányzati baklövés borzolja az amúgy is zaklatott idegeket. Még az előző év végén, a legilletékesebb kormányzati szájból lehetett azt hallani, miszerint nem lesz új Nemzeti Alaptanterv, sem most, sem később. Aztán januárban mintegy véletlenszerűen az derült ki, hogy mégis lesz, és talán az a változata, amely ellen a szakmai közeg elemi indulatokkal kezdett lázadozni. El is kezdődött a kormányzati hülyítés, miszerint: ez nem is az a terv, nem is új, ez csak valami technikai módosítás stb. A lényege az eddigi sunyiskodásnak az, hogy úgy szerettek volna bevezetni egy új változatot, hogy közben meg lehessen úszni a meg nem vitatása okán, várhatóan kitörő szakmai vitákat és elégedetlenséget.

E sorok írásakor még nem tudni, hogyan végződik ez a kormányzati partizánakció, mindenesetre a jelen helyzetben ez a minisztériumi bújócska hatékony segítség lehet a beígért pedagógussztrájk legitim mivoltának megerősítéséhez. És még valami: mind a két példázatunkban a hunyó, a leggyöngébb kormányzati láncszem az EMMI, élén a méltán közszeretetnek örvendő, amatőr őstörténész miniszterrel.

Januárban sokat volt kénytelen szerepelni a kormány egy másik csillaga, az új igazságügyi miniszter is. Sokirányú aktivitásának egyik szeletét a nők elleni erőszak elharapódzó hulláma nyomán élvezhette a közvélemény. 2020 januárjában hazánkban minden egyes héten a családon belüli erőszak keretében megöltek egy nőt. (Amikor ezt a krónikát írom, éppen azt olvashatom a főbb portálokon, hogy rendőri segítséget is kért a minapi áldozat egy-két órával azelőtt, mielőtt a férje megölte volna. Hiába tette.) A sűrűsödő esetek miatt az igazságügyi miniszter-hölgy is kénytelen időnként megszólalni, de ő mind a hazai szabályokat, mind pedig a kontinensen terjedő megoldásoktól való eltéréseit rendjén lévőnek tartja. Igaz, ő amúgy is mindent nagyszerűnek vél, amit az őt kinevező kormányfő évtizede során tettek, döntöttek, és e megelégedettségének a lehetséges nemzetközi fórumokon is harcosan hangot ad.

Január végén egyre többeket kezdett izgatni ez a jelenség, s egy alaposabb tanulmány össze is szedte azokat a szociális, lélektani és szubkulturális okokat, amelyek miatt az elmúlt időkben kénytelen vagyunk sokkal többször szembesülni a nőkkel szembeni erőszak emelkedő trendjeinek szomorú mutatóival: lásd itt. Varga Judit szerint viszont hazáknak nem kell ratifikálnia a nők védelméről szóló isztambuli egyezményt, mert annak rendelkezései hazánkban maradéktalanul érvényesülnek. (De, ha így van, akkor miért is nem…?)

Összegezve e különféle jelenségeket, úgy tűnik, hogy januárban töretlenül folytatódik az a fajta kettős kormányzás, amelyet lassan tíz éve látunk, hallunk, de megszokni száz esztendő is kevés lenne. Egyfelől hencegünk és bizonygatjuk a külvilág előtt, hogy mi mindenkinél okosabbak, ügyesebbek és nyitottabbak vagyunk, és csak arra figyeljenek, mit is mondogatunk. Másfelől meg itt van és itt is marad a nyakunkon az a kapkodó, rögtönző, pillanatnyi érdekeket követő kormányzati gyakorlat, amely köszönő viszonyban sincsen a pr-okokból hangoztatott szép elvekkel.

Jut eszembe, Európában a nők közéleti szerepe nem mindenütt vetődik föl olyan fekete tónusban, mint nálunk. Vannak egészen másféle előjelű trendek is. Miközben naponta olvashattam, hallhattam a hazai médiában a kétségbeejtő tendencia mindennapos eseményeit, a kezembe akadt a Guardian Weekly egyik év elejei számában egy fölöttébb látványos fordulatról tanúskodó írás: az új finn kormányban négy fiatal nő is kulcsszerepet tölt be, az életkoruk 32-és a 34 év között van. Mind a négyen más-más párthoz tartozva kerültek a kormányba pénzügyminiszteri, belügyi, oktatási és miniszterelnöki munkakörbe. Érdemes a cikket azoknak is megnézni, akiket nem érdekelne az angol nyelvű kísérő szöveg, mert a mellékelt képen ott látható a négy, fiatal, mosolygó nő közös képe is. Ja…és az írás címe: A government of equality…

Ezek szerint nem reménytelen a nők helyzetéről teljesen másféle összefüggésekben is gondolkodnunk. Még akkor sem, ha az aktuális kormányszél éppen igyekszik kifújni a múltunkból a finn kapcsolatok történelmi gyökereinek emlékét is. Ez a fajta amatőrség talán nem idegesít annyira, mint kellene. Vigyék a Múltat, ha annyira vonzódnak hozzá. De legalább a Jövőt hagynák békén! Ezt a lehetséges Jövőt pedig Észak felől élesebben lehetne meglátni, mintha állandóan Kelet felé pislogunk.

Szerző. Kéri László politológus