Egy remek írás! AJÁNLOM! Azt álmodtam, hogy tolószékben ülök…

Azt álmodtam, hogy tolószékben ülök…

Szeretnék felmenni a lépcsőiteken, mert ott a hivatal, ahol dolgom lenne.

Szeretnék felszállni a buszaitokra, villamosaitokra.

Szeretnék a metróitokra ülni. Szeretnék vásárolni az üzleteitekben.

Szeretnék bemenni a templomotokba. Szeretnék bejutni a bankjaitokba. Postáitokra.

Nem tudom megtenni. Felnőtt emberként kiszolgáltatottabb vagyok, mint egy gyerek.

Várom, hogy a sok lehunyt tekintet közül egy mégis rám téved. Észrevesz. Segít.

Nekem nincsenek jogaim a ti világotokban.

Azt álmodtam, hogy egyedül nevelem a gyerekemet.

Nincs munkám, reményem sincs, hogy legyen.

Vállalkozást indítani nem tudok, hiszem pénz kellene hozzá.

Örülök, ha néha láthatósági mellényt húzva takaríthatom az utcáitokat.

Ha szedhetem a szemetet az árkaitokból.

Olyankor tudok enni adni a gyerekemnek.

Tudok venni egy szál gyertyát, hogy este ne a sötétben kelljen ülnünk.

A pislákoló fénynél az ölembe veszem és mesélek neki egy szebb világról.

Azt álmodtam, hogy öreg vagyok.

A párom elment örökre. Egyedül nem tudom fizetni a rezsit, megvenni a gyógyszereket.

Esténként, amikor kevesebben láthatnak meg, a szupermarketjeitek mögé osonok. A kukáitokban turkálok.

A lakótelepeitek szemeteseiben.

Reménykedem, nem lakatoltátok le az összes konténert.

Talán egy véletlenül nyitva maradt. Talán találhatok egy darabka életet, egy falatnyi holnapot.

Azt álmodtam, hogy cigány vagyok.

Nem értem a világotokat, csak azt tudom, nekem ott nincs helyem.

Nem találok munkát, nincs jövőm.

Gyűlölettel néztek rám. Félek, ezért én is gyűlöllek benneteket.

Csak a most létezik, mindig is csak ez létezett.

Elveszem, ami kell. Ez a törvény. Az én törvényem.

Azt álmodtam, hogy devizahiteles vagyok. A lakás, amiben még menedéket találok, régen nem az enyém.

Jöhettek bármikor, hogy kidobjatok az utcára. Kell a hely az új tulajdonosnak.

Addig is, a sarokba bújva remegek, ha kopognak az ajtón.

Ha nem nyitom ki, akkor is bejön, akinek ez a munkája. Bejön és visz mindent. Azt a keveset, ami még maradt.

Az ismerősöktől kapott ócska hűtőt, a nagyanyámtól rám maradt porcelán dobozkát.

A gyerekem emlékét, a mostig őrizgetett nyuszis plédet.

Az ajándékba kapott ócska laptopot, az évtizedes mobiltelefont.

A kapcsolatot a világotokkal, az utolsó szálat, ami még hozzátok kötött.

Egy pár lábbeli, három felső ruha, egy havi élelem maradhat – mondja az emberetek.

Egy havi élelem? Remélem, hoztál magaddal. – mosolygok keservesen.

Azt álmodtam, hogy fiatal vagyok.

Félek belépni a világotokba, a felnőttek közé. Rettegek, mert látom a szüleim sorsát.

A saját jövőmet nem látom.

Megyek, keresek, próbálkozom.

Aztán messzebbre megyek, mert itt nincs rám szükség. Magyarul álmodom, angolul beszélek.

Ti azt kiáltjátok, áruló vagyok.

Én úgy hiszem, ti árultatok el engem. A szüleimet. A hazámat.

Azt álmodtam, hogy hajléktalan vagyok. Volt otthonom, volt munkám. De már nincs. Állat lettem, a túlélésért küzdök.

Bolyongok a városaitokban, nézem a díszes szökőkútjaitokat.

Turkálok a szemetetekben. Bujkálok, mert kiűztetek a parkjaitokból.

Nem alhatok a padjaitokon, nem járhatok a díszburkolatos útjaitokon.

Nem kaphatok enni a tereiteken.

Várom, mikor lesz vége. Mikor nem kell fáznom többé.

Azt álmodtam, hogy tegnap még volt egy kis boltom. Ma már nincs, mert nem árulhatok cigarettát, pedig abból volt bevételem.

Nem kapok segélyt, sem közmunkát. Nincs rá jogom, mert a vállalkozásomat nem számoltátok még fel.

Nincs holnapom, mert semmim nem maradt.

Lassan eladogatom majd azt, amit évek alatt gyűjtögettem.

Addig lesz mit ennem.

Ha elfogy, a holnap is elfogy.

Azt álmodtam, hogy beteg vagyok. Operálni kellene, de hosszú a várólista.

Tegnap még meg tudtam élni, ha nehezen is.

Aztán elvettétek a rokkantnyugdíjamat. Azt mondtátok, szimulálok.

Azt mondtátok, elég nekem a pénz fele is, ne élősködjek rajtatok.

A betegség lassan felzabálja a testemet.

Nincs pénzem gyógyszerre. Nem tudom csillapítani a fájdalmaimat.

Azt álmodtam, hogy vak vagyok.

Bolyongok a világotokban. Megtapogatom a díszes szobraitokat. A stadionjaitokat.

A szép, új tereiteket.

Díszes palotáitokat, bányáitokat, hatalmas birtokaitokat.

Érzékeny ujjaimmal látom az arcotokat.

Látom az önzéseteket, a gyűlöletet, az irígységet, hataloméhséget.

Hallom a politikusaitokat, akik marakodnak a koncon.

Azt mondják, értem harcolnak. A rokkantért. A gyermekét nevelő munkanélküliért. Az öregért. A cigányért. A devizahitelesért. A fiatalért. A hajléktalanért. A tönkrement vállalkozóért. A betegért.

Önmagatokért harcoltok. A képviselői fizetésekért. A bizottsági helyekért. A közpénzekből nektek jutó morzsákért.

Bőrömet felsebzi a gonoszságotok.

Azt álmodtam, nem én vagyok vak.

Ti vagytok vakok.

E. Swan/Architektúra

Kapcsolódó cikkek

Ennyit bukik az aki bevállalja a nagyszülői gyedet!

O.L.K.T.

Győzike a fogorvos

O.L.K.T.

Bíró Ica élőben közvetíti a tüntetést az MTVA elől

O.L.K.T.