Bősz Anett: Emberiesség elleni bűntett zajlik a magyar kórházakban

Mondhatnám azt: ez a kormány nem érti az emberi méltóság fontosságát. Orbán Viktor, kormánya és annak helyi helytartói azonban számos esetben bizonyították már, hogy álláspontjuk szerint, az egyes társadalmi csoportok „védelme” kizárólag más csoportok kirekesztésének árán valósulhat meg. Ismerjük azt a történelmi kort, amelyben ez a gondolat fogant. A nyugati szövetségi rendszer nem kért belőle, és garanciákat teremtett arra, hogy az európai társadalomszervezésbe soha nem tér vissza ez a szemlélet.

Számos alkalommal bizonyosodott be, hogy a pedagógusok, óvodapedagógusok, ápolók, orvosok nem számítanak. Nem számítanak a szülők, a szülőnők, a megszületett gyermekek, a fogyatékossággal élők, azok, akik nem házasságban élnek, azok, akik egyedül nevelnek gyermeket, de azok sem, akik nem a Fidesz felé húznak a választásokon. (Így kell demokrácia helyett két és félmillió rendszer-kedvezményezett szavazatából bebiztosítani a hosszú távú, vastag parlamenti többséget – de ez egy másik írás témája.)

A kórkép általános: a NER-ben nem érték az ember. Nem érték a teljesítmény. A család és egyéb, gyakorta hangoztatott frázisok pusztán jelszavak szintjén fontosak a kormány és kiszolgálói számára. Orbánék néhány dolgot emeltek minden fölé. Az általuk legritkább esetben követett keresztényi értékrendet. A problémák megoldása helyett, a tények elferdítését, és a szókimondók megfélemlítését. A folytonos moralizálást, miközben tudjuk, hogy az OLAF-jelentés alapján a legtöbb EU-s pénz hazánkban tűnt el céltalanul, és úgy, hogy szinte minden ügyben bebizonyosodik: olyan emberek vertek a társadalom gyerekeinek nyakába kötelező erkölcstant, akik hírből hallottak csak a valódi erkölcsösségről. Olyan emberek próbálnak idén ősszel morális alapokra helyezni kampányt, ahol már nagyon rég megbomlott a rendszerszintű moralitás.

Ha a kórházainkra nézünk, már csak morális alapon is kötelesség volna tenni azonnal azért, hogy az orvosoknak, ápolóknak ne kelljen penészes, hiányos vakolatú szobákban nyugovóra hajtani a fejüket, amikor az ügyeletben lehetőség van egy kis megpihenésre. De nem számítanak. Azok a szakmák nem számítanak, ahol a hivatástudat a méltatlan körülmények közt is viszi előre az embert. Viszi, mert erre esküdött fel. Viszi, mert így álmodta meg önmagát. Fogni a haldokló kezét, megküzdeni az utolsó ampulláért, ha elfogyott a készlet, tartani a legapróbbak fejét és a lelket a családban, hogy láttak ők már sokkal kisebb babát is, aki ma élsportoló.

Ez nem folytatható vég nélkül. Az oktatás, a szociális ellátórendszerek és az egészségügy olyan rendszerek, hogy az ott szolgálatot teljesítők azt is vállalják, hogy rosszabbul élnek, mint a magánszektorban dolgozók. De az, hogy bizonyos kórházakban gyakorlatilag hajléktalanszállókhoz hasonló hálóhely és hó végére bizonyosan elfogyó jövedelem legyen a fizetség azért, hogy még tartják a vállukon az összeomlóban lévő egészségügyet, méltatlan és elkeserítő.

A nürnbergi pereket megelőzően komoly fejtörést okozott, hogy hogyan kell eljárni a nemzetközi bíróságnak abban az esetben, ha egy állam nem az ellenséges hatalom katonáival, hanem saját polgáraival szemben követ el erőszakot. Elég megnézni, mi történt 2017 októberében. Egy férfi vért hányt, a fájdalomtól ordítva, a sürgősségi osztályon halt meg. Csak a takarítót küldték oda.

Ha feltakarítják, úgy már minden bizonnyal nem zavar senkit, hogy egy ember testnedvei a földön voltak. És az sem, hogy más is járhatott volna így. Tudom: menthetetlen volt. Kórházi közlemény van róla. Ez rendkívül szomorú, és ilyenkor csak azt tudjuk mondani a családnak – ha már közünk lett ehhez az egészhez –, hogy osztozunk a gyászukban, és legyenek erősek. De itt menthetetlen volt ezen az apán kívül valami más is. Az ő méltósága. És mindenkié, aki akkor vagy bármikor máskor ennek a sürgősségi osztálynak a várójában tartózkodott. Köztük a férfi lányáé, aki végignézte az apja szenvedéseit, és fogadta a takarítónő utasításait, hová dobhatja ki a vért, amivel négy zacskó telt meg.

Nem az a kérdés, hogy valaki, aki vért hány, menthető-e. Ez a család fájdalmát szaporítja. Nem tudjuk eldönteni, és nekem nem is tisztem. Itt, egy budapesti kórházban, senkit sem érdekelt egy fájdalomtól ordító, halál előtt álló ember. Nem volt egy ember abban a kórházban, aki injekcióval érkezett volna hozzá – csillapítandó a fájdalmát –, lefektette volna egy hordágyra, és elvitette volna egy olyan szobába, ahol feltehetően ugyanúgy érte volna a halál. Ez nem szakmai kérdés. Etikai kérdés. Azt gondolom, ha a vasfüggönyön túli világban történik ez, még jogi értelemben is bűnnek minősülne, amit ez ellen az ember ellen elkövettek. Itthon marad a keserűség, és a biztos tudat, hogy az utolsó óráit emberhez méltatlan körülmények közt végigszenvedő ellen minimum morális értelemben bűnt követtek el. Az veszett el, amiről a gyógyítás végső soron szól. Az emberiesség.

Olyan gyönyörűen le lehet fényképezni azokat a felújított vidéki kórházakat, meg azokat a „családbarát szülészeteket”, a „családok évében”, de mire megyünk vele? A véres valóság – és a fenti esetben ez valóban a véres valóság volt – az, hogy ebben az országban egységnyi idő alatt többen halnak meg kórházi fertőzésben, mint közúti balesetben. No meg az: a szülőnőtől kezdve, a koraszülött babán át, a hosszú sorokban várakozó daganatos betegekig mindenki, aki csak találkozik a magyar egészségüggyel, rémítő történeteket hoz el onnan. A szóbeli erőszaktól kezdve, a nemtörődömségen át, a „családi programig”, amely arról szól, hogy a kórházban fertőzést kapott apjukat saját kezűleg menthessék meg, és fertőtlenítsék ki a kórtermet, mert az intézmény nem volt erre képes, és így a könyökműtétre érkezett, életerős, ötgyermekes férfi kis híján hullazsákban távozott a helyszínről.

Ez a kormány sokszor használja a „haza” és a „nemzet” kifejezéseket. De az igazság mégiscsak ott áll egy társadalmi adakozásból felújított turistaház oldalában állított emléktáblán: „Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.” Kérdés, hogy az a kormány, amelynek intézkedései és tétlenkedései idáig, az embertelen bánásmódig és a tömeges idő előtti elhalálozásig vezettek, vajon hol határozza meg a saját hazáját. Mert hogy gyáva népnek nincs hazája, ezt tudjuk. De hol a hazája valakiknek, akik gyávává tettek egy társadalmat, és elhitették széles tömegekkel, hogy amikor a másik a halála előtt ordít a fájdalomtól, és vérbe fagyva hal meg egy kórházi folyosón, akkor még csak fel sem kell kapni a fejünket?

Mert hogy pénz van. Szuperkórházra, felújításra, ahol a helyi jelölt szeretne fürödni a nemzeti szalag átvágásakor a népszerűségben. Kérdés, hogy szándék mire van. Emberségre és a méltóság helyreállítására aligha.

Szerző: Bősz Anett független országgyűlési képviselő

Kapcsolódó cikkek

A diktátor!

Rubóczki Tamás

Már ezernél több TAO-visszaélést lepleztek le, közel 4 milliárd forint a kár

O.L.K.T.

Itt a nagy Fidesz-titok

O.L.K.T.
Téged is érdekelnek a friss információk? Mi történt az országban, a világon?

Téged is érdekelnek a friss információk? Mi történt az országban, a világon?

Elküldjük neked heti rendszerességgel a legolvasottabb híreket és információkat, hogy ne maradj le semmi fontosról!

Sikeresen feliratkoztál!