Bödőcs Tibor: „A k.rvák maradtak, ahogy a közéletben is”

Októberben jön Bödőcs Tibor első regénye!

– írta a kiadó a várva várt kötetről.

Íme, egy részlet a regényből:

Keresztül-kasul festettem én már, ha jól számolom, három rendszert, minimum. A kilencvenes években szinte végig a létrán voltam, vitt a flow, csak akkor még nem így mondtuk. Borult a rendszer, először a szocialista. Nyolcvankilenckilencvenben megugrott a szenteltvíz-fogyasztás, locsolták buzgón a téeszelnök- meg párttitkár-gyerekekre, -unokákra, akkor ugyanis megint a Marx-szakállú Jóisten jött az Isten-szakállú Marx helyett, de legfőképp a Disznófejű Nagyúr, a pénz, a zsozsó, annak a flow-ja.

Én a téeszben is dolgoztam, majd elmesélem, azután egy vállalkozóhoz kerültem, a Kálmánhoz, aki a belemet kihajtotta, nem volt hétvégém, nem volt szakszervezetem. A téeszben nem ilyen volt a tempó. Ott nem gondolkodtunk sztrájkon, mert az volt az alapjárat, de a kilencvenes évek elején mindenki elkezdett kaparni a pénz után, mint a kutya, amelyik elfelejtette, hova ásta el a csontot. Akkor hirtelen mindenki egy cápa BMW-ben akart meghalni negyvenévesen, szívrohamban. Úgy tűnt, a Kálmánnak sikerül is.

Olyan volt a fejük ezeknek a vállalkozóknak a sok megrendeléstől, mint egy londoni körforgalom. Én még láttam Mercedes-jel alakú fülbevalót is annak idején, meg sok ropogós, hamisított olasz bőrkabátot, meg dollárjeles pecsétgyűrűket. Ez az a korszak, amikor a szivarokat letüdőzve szívták el, mert azt hitték, úgy kell, és közben krákogtak, mint a rossz kapálógép. A Kálmán is egy kakasvérpiros kockaladából ült át egy Manhattan-szürke bálnamercibe. Építkezéseket vezényelt, kárpótlási jegyet árult, még pitbullt is tenyésztett, gondolhatod. Micsoda karrierek voltak akkor!

Ahogy a kopoltyús Zaporozsec után egyszer csak ott volt alattuk a Ford kupé. Általános volt a keszonbetegség, mert az még ki sem alakult, hogy mire költsék a pénzt. Jöttek az elképzelhetetlen színű ruhák meg azok az új autók, amikben annyi lóerő dübörgött, hogy hetente meghalt valamelyik barom a zalai kanyarokban. Jöttek a diplomatatáska nagyságú első mobilok, a nyaralások olyan helyeken, amiket ki se tudtak mondani. Nem volt rá több száz évünk, hogy ez kialakuljon, hogy gyökeret verjen a pedigré. A királyok, hercegek, grófok, Keszthelyen a Festeticsek, azok nem kapartak, úgy élvezték az életet, hogy azt mi el se tudjuk képzelni: a vadászat, a könyvtár, a kaja meg a különböző szerelmi oktaéderek édességét. Egy kis tudóskodás, egy kis irodalom, ez volt a programjuk az igazi uraknak, meg tanulmányutak olykor, és közben lornyetten át nézték a magyar ugart, mint valami holdbéli tájat, ahol csak akkor kell megállni, ha kiesik a hintó kereke, de a kilencvenes évek újgazdagjai nem ilyenek voltak.

Konditerem, szolárium, kutyakozmetika: ilyesmiket kellett hirtelen festenünk a vadkapitalizmus hajnalán. Én nem jártam soha konditerembe, még csak az hiányzott volna az egész napos létrázás után. Műszak végén druzsbázni akartam, lazítani, beszélgetni, udvarolni a csaposlányoknak, nem beszarni a súlyzók alatt.

Az egerszegi kuplerájba is új színek kellettek a rendszerváltáskor, és teljes nyílászárócsere, új bútorok, de a kurvák maradtak, ahogy a közéletben is. Tudod, Gyöngyi, olyan ez a mi demokráciánk, mint amikor lecserélik a poharakat göszszeresre, de továbbra is borsodit csapolnak belé.

Volt ám kavarodás ott az elején. Egyszer a volt egerszegi tanácselnöknél kellett S. O. S. kifesteni a gyerek szobáját, mert benácult a szemük fénye. Le kellett kenni a horogkereszteket, amiket a falra rajzolt a hülyegyerek. Régi kommunista család voltak. A gyerek nagyapja is ott állt a szája sarkában egy soha el nem hamvadó cigivel, amit még Lenin gyújtott meg, és ott siránkoztak, hogy mi lesz itt, mi lett ebből a gyerekből? Mi, hát amit megérdemeltetek, mert nehogy azt higgyétek, hogy a Sztálin Jóskátok vagy a csókos szájú Brezsnyevetek egy fikarcnyit is különb volt, mint az a bukott osztrák festő a bajuszkájával. Szóval reggel még az SS-feliratokat festettük át, délután már a vörös csillag helyét tüntettük el a megyeházáról. És akkor páran itt elkezdtek nekem zsidózni a kocsmában is, hogy így a zsidók, meg úgy a zsidók. Jól van, gondoltam, mondják csak, erősödik a demokrácia tüdeje. Ez a szabadság, nem?

És kilencvenben mennyi, de mennyi pártirodát átfestettünk! Itt festőre mindig szükség lesz, mert mindig jönnek az új színek, mert minden korszaknak megvan a színe. Most nagyon megy a magenta például, meg a narancs, de mikor a trafikok fosbarnáját meglátom, hát az olyan nekem, mintha kést forgatnának a szívemben. Majd megunják ezeket is, és akkor jövök megint én az ecsetjeimmel.

Szerző: Bödőcs Tibor

Kapcsolódó cikkek

Ezért győz a Fidesz – a videón szinte egymást ölik az emberek kenyérért, chipsért!

O.L.K.T.

NVI: Hazudik a DK, hogy választási csalás történt volna!

O.L.K.T.

Döbbenetes kép került elő az EP választások alatt, amit a köztévé adott elő!

O.L.K.T.